Építkezés mint színház: a főszereplők és a statiszták
Az építkezés – akár egy új ház születéséről, akár egy fürdőszoba felújításáról van szó – egy kicsit olyan, mint egy színházi előadás. Van forgatókönyv, vannak próbák, főszereplők és statiszták, háttérmunkások és meglepetésszereplők, akik váratlanul lépnek színre. A közönség pedig maga a tulajdonos, aki reménykedik benne, hogy a premier napján a függöny egy tökéletesen megkomponált darabra emelkedik fel, és nem egy tragikomédiára.
A színmű kezdete a tervezőasztalnál játszódik. Itt ül a rendező – legtöbbször az építész vagy a belsőépítész –, aki elegáns határozottsággal meséli el, hogyan fog kinézni a mű. Ő az, aki megálmodja, hová kerül a konyhaablak, hol zakatol majd a mosógép, és milyen legyen a padló tónusa. Amikor a tulajdonos előhúzza a katalógust, benne egy látványos görög mintás járólap képeivel, a rendező elmosolyodik, majd diszkrét mozdulattal megkérdezi, hogy biztos-e benne, mert ez a motívum akár a teljes díszlet karakterét meghatározhatja? A rendező dolga, hogy a művészi elképzelések találkozzanak a realitással, még ha a főnök néha ragaszkodik is egy-egy különc gondolathoz.
Amint a terveket jóváhagyják, belép a színpadra a producerek csapata: a kivitelezők. A generálkivitelező a nagy karmester, aki mindenkit kézben tart. Ha kell, egyszerre három telefonon intézi a munkafolyamatot, miközben a táblagépén a költségvetés fut. Nem ritka, hogy a megrendelő ekkor kezd el kísérletezni azzal, hogyan tudná a költségeket csökkenteni. Az „esetleg egy olcsó csempe is jó lesz ide?” kérdés ilyenkor rendszerint nagy sóhajt vált ki a szakemberekből. Nem azért, mert gond lenne az árral, hanem mert tudják: nem minden, ami olcsó, rossz minőségű – de az sem garantált, hogy megfelelő az adott feladatra. A karmester feladata, hogy mindezt türelmesen elmagyarázza, lehetőleg úgy, hogy a jelenet ne forduljon át drámába.
Aztán jönnek a mesteremberek: a kőműves, a burkoló, a villanyszerelő és a vízszerelő. Ők a valódi főszereplők, a mű láthatatlan motorjai. Kezdjük a kőművessel, aki olyan, mint egy komoly karakterszínész: keveset beszél, de minden szónak súlya van. Ha ő azt mondja, hogy a fal „nem teljesen egyenes”, akkor jobb, ha mindenki kapaszkodik, mert ez általában egy hosszabb monológ kezdete. A burkoló már inkább a bohém művész lelket képviseli. Ő az, aki a csempék között úgy válogat, mintha festékszíneket keverne egy vászonhoz. A tulajdonos ekkor újra előhozakodhat az „Elnézést, és mi a helyzet az olcsó greslap árak kategóriájával?” kérdéssel, mire a burkoló kimérten csak annyit válaszol: „Nézzük meg, mit bírnak. Ha jó minőségűek, bármi lehet belőlük.”
A víz- és villanyszerelők külön kasztot képviselnek. Ők a háttérszereplők, akik nélkül összeomlana a darab. Néha úgy jelennek meg, mint a deus ex machina: amikor mindenki tanácstalan, és már három napja keresi a hiba okát, ők bejönnek, megnézik, majd fél perc múlva kijelentik: „Ja, ez csak fordítva lett kötve.” Ők azok, akik pontosan tudják, hova lehet fúrni és hova nem, hol fut a vezeték, hol lenne jó egy plusz konnektor.
A főszereplők mellett mindig ott vannak a statiszták: a segédmunkások. Ők csendben pakolják a zsákokat, keverik a ragasztót, viszik a gépeket. Látszólag háttérbe húzódnak, mégis nélkülözhetetlenek, hiszen rajtuk áll vagy bukik a munka tempója. A statiszta néha mosolyogva figyeli, ahogy a tulajdonos ujjongva válogat egy színpompás kőporcelán lap fölött, majd elvonul, és pár perc múlva visszatérve finoman megjegyzi: „Ez gyönyörű, csak nagyon nehéz, úgyhogy dupla erővel kell majd vinni az emeletre.” Ilyenkor kicsit mindenki hálás neki, amiért diplomatikusan előre jelzi a realitásokat.
Az építkezés dramaturgiáját sokszor a logisztika adja. Megérkezik az anyag, de rossz méretben. A burkoló éppen szabna, de lemerül a gép. A vízszerelő már menne. Ezek mind olyan jelenetek, amelyek néha komikusan, néha tragikusan fordulnak, de végül valahogy mindig sikerül rendezni őket. A tulajdonos pedig egy idő után megtanulja: az építkezésen a határidők inkább irányadóak, a munkamenet pedig nem lineáris, hanem olykor kaotikusan kreatív.
A premiert – vagyis a kész házat, lakást, helyiséget – mindenki izgatottan várja. A tulajdonos reménykedik benne, hogy a rendező víziója, a mesterek keze munkája és a statiszták háttérmunkája együtt valóban csodát alkot. Amikor az utolsó csempe is a helyére kerül, a fuga megszárad, a lámpák felkapcsolnak, és a padlón visszacsillan a lámpafény, mindenki fellélegzik. A darab véget ér – és ha jó volt a szereposztás, akkor az építkezés színházában mindenki megérdemli a tapsot.
