A mérőszalaggal való harc és más barkácskalandok – avagy hogyan ne veszítsük el a centiket (és a józan eszünket)
Van valami különösen emberi abban, amikor az ember egy egyszerű polc felszerelésébe kezd, majd három órával később a keter gurulós szerszámosláda fedelét bámulja, miközben azon gondolkodik, hogy hová tűnt az a fránya 10 centi – meg a türelme. A barkácsolás ugyanis nem csak szögekről, fúrókról meg kalapácsról szól, hanem szellem- és idegpárbajról is. A mérőszalag, amit sosem tudsz egyenesben tartani. A vízmérték, ami ellenére is ferde lesz a polc. A csavar, ami mintha direkt úgy döntene, hogy gurulás közben átköltözik egy párhuzamos univerzumba.
És mégis, mindannyian újra és újra nekivágunk. Mert bár a barkácsolás olykor idegpróba, mégis ott van benne az öröm, a sikerélmény – és persze a jó kis történetek, amiket utólag már nevetve mesélünk.
Ez a cikk azoknak szól, akik már legalább egyszer harcba szálltak a mérőszalaggal, elátkozták a leesett csavarokat, és olyan pózban próbáltak egy csavart behajtani, amit egy jógaoktató is megirigyelne.
Centik, csaták és centiméteres idegösszeomlások
A mérőszalag egy csalóka eszköz. Elsőre úgy tűnik, hogy segít. De valójában olyan, mint egy kisördög: ha nem figyelsz, visszaugrik, csavarodik, vagy épp belevág az ujjadba. A végén már ott tartasz, hogy az egyik lábaddal rálépsz a szalagra, a másik kezedben tartod a ceruzát, miközben próbálod leolvasni a számot, amit egy pillanatra sem látsz rendesen. A végeredmény? Egy félreértett mérés, egy ferdén kifúrt lyuk, és egy "majd eltakarja a virág" típusú megoldás.
Vízmérték? Vagy vízszintes álomkép?
Ha valaha azt hitted, hogy egy vízmérték garantálja az egyenességet, akkor valószínűleg még nem próbáltál vele egy tükröt felszerelni. Ugyanis az elmélet és a gyakorlat közötti különbség ilyenkor félelmetes méreteket ölt. A vízmérték szerint minden oké, de amikor hátralépsz és megnézed, a tükör olyan szögben áll, mintha Picasso lakberendezett volna. Ilyenkor jön a klasszikus barkácsmantra: „Nem a vízmérték a hibás, a ház ferde.”
Három kéz, két csavar, egy esély a sikerre
Bizonyos feladatokat mintha több végtagra terveztek volna. Például amikor tartani kell a polcot, behajtani a csavart, és közben még figyelni, hogy egyenes legyen – de mindezt két kézzel. Ilyenkor jön a könyökkel egyensúlyozás, az állal nyomva tartott lézeres vízmérték, vagy a híres-neves „kicsit fogd már meg, de ne úgy!” barkácsbaráti felkiáltás. Ezek azok a helyzetek, amikor a családi együttműködés hatékonysága próbatétel elé kerül.
Leeső csavarok és más barkácsolási babonák
Aki barkácsol, az tudja: a leeső csavar sosem a lábad elé esik. Nem. Az valahogy mindig a mosógép alá, a szekrény mögé vagy a olyan helyre zuhan, ahonnan csak speciális horgászbot és 20 perc hasalás után halászható ki. Ezért tartják úgy a gyakorlottak: ha leesik valami, annak lelke van. És van egy szabály is: ha két csavarod van, az egyik el fog tűnni. Ha csak egy van, az biztos.
A barkácsolás mint önismereti tréning
A barkácsolás nem tökéletességről szól. Nem is gyorsaságról. Hanem arról, hogy legyen merszünk belevágni, még ha kicsit félre is csúszik a polc. Mert minden barkácskaland végén ott a büszkeség, hogy „megcsináltam”, és az élmény, amit máris mesélhetsz a haveroknak, miközben újra felteszed a kérdést: „Te, a 10-es villáskulcs nem volt nálad?”
És ha legközelebb ismét harcba szállsz a mérőszalaggal, csak emlékezz: a centik jönnek-mennek, de a józan ész – ha meg is inog – mindig visszatalál. Legkésőbb a harmadik kávé után.